Egy szülés utáni depresszió margójára

A szülés utáni depresszióm egyik legnagyobb előidézője az volt, ha távol kellett lennem valamiért a kisbabámtól. Többnapos szorongás előzött meg minden egyes bevásárlást, vagy orvosi vizsgálatot. Csupán azért sikerült meggyőznöm magam arról, hogy igenis el kell mennem, mert a racionális énem valahogyan belátta, ezek fontos dolgok mind nekem és a családnak.

Ahogyan közeledett a munkába való visszatérésem ideje**, egyre kétségbeesett lettem. A kisbabám közelében akartam maradni. Nem akartam lemaradni semmiről, ami vele kapcsolatos. Egy mosoly, egy nevetés, egy új felfedezés... mindent kihagyhatatlannak tűnő mérföldkőnek éreztem. Csak közel akartam lenni, hogy bármikor itt legyek, ha szüksége van rám. De az igazság az, hogy nekem volt szükségem segítségre, és nem neki.

Nem tudtam, ki vagyok, amikor nem anyaként funkcionáltam. Amikor távol voltam tőle, meztelennek éreztem magam. Nem ismertem saját magamra, idegen volt a test, amiben nap mint nap mozogtam és éltem. Nem tudtam, mit csináljak a kezeimmel, amikor nem őt tartottam a karomban vagy a hadseregnyi babakiegészítővel egyensúlyoztam. Egy nap azon kaptam magam, hogy elajándékoztam majdnem minden ruhámat, mert nem látom bennük a saját egyéniségemet.

Egyszerűen nem érdekeltek már a saját szükségleteim, ha azok azt jelentették, hogy el kell válnunk. A távollét okozta bűntudat mindig erősebb volt, mint a vágy saját magam megtalálására.

Szétesettnek, de boldognak éreztem magam, mert évekig csak arra vágytam, hogy anya lehessek. Kétségbeestem, ha arra gondoltam, hogy lemaradhatok bármiről is, ugyanakkor féltem bevallani, hogy a hétköznapok igenis nehezek voltak, sokszor csak elbújtam volna egy sarokba sírni. Amikor mégis átadtam magam az érzéseimnek, a világ leghálátlanabb emberének éreztem magam. “Hogyan is érezhetem magam elveszettnek, miközben a világ legszebb kis teremtményét tartom a kezemben?” - kérdeztem sokszor magamtól.

Mivel korábban is voltak szorongásokkal teli, levertebb időszakaim, igyekeztem tudatosnak maradni, és rendszeresen ellenőrizni magamon a leggyakoribb tüneteket, amikről olvasni lehetett, de nem éreztem, hogy illett volna rám bármelyik leírás is. Bár azt hangoztattam, hogy nem szégyellni való bevallani, ha valami baj van, én mégis szégyelltem saját magamat és a gondolataimat. Bizonyítani akartam, hogy mennyire nincs ok se a családom, de a barátok aggodalmára, ezért rávettem magam dolgokra, amikről azt gondoltam, hogy egyértelműen mutatják majd, mennyire rendben vagyok. De nem voltam.

A hamis, önámító gondolatokból épített kártyaváram elkezdett összeomlani szép apránként: eljött a pillanat, hogy vissza kellett mennem dolgozni (ha meg akartam tartani a munkámat), édesapám kórházba került, az egy éve tartó alváshiány elkezdte benyújtani a számlát, nehézségekbe ütköztünk amikor a párom maradt itthon a babánkkal (az altatás rémálommá vált), barátságok kerültek veszélybe, mert elszigeteltem magam teljesen, a környezetem elkezdte mondogatni, hogy talán valami nem stimmel és a ragaszkodásom talán túlzó lehet, rám tört az érzés, hogy teljesen eltűntem, és megszűntem létezni, mint önálló ember… és aztán meghalt apukám.

Nem tudtam tovább menekülni az igazság elől, nem dughattam továbbra is homokba a fejem. Nem maradt erőm, hogy kerülőutakat találjak, rá voltam kényszerülve, hogy szembenézzek a bennem zajló érzésekkel, hogy elkezdjek odafigyelni a saját szükségleteimre. Szükségem volt terápiára, rengeteg szeretetre a családomtól és barátaimtól, időre, hogy feldolgozzam mindazt, ami történt. Szükségem volt őszinte beszélgetésekre, térre, hogy gyászoljam apukámat és régi önmagamat, hogy az új énem megszülethessen.

És most itt vagyok. Egy olyan úton, aminél nem a cél elérése a lényeg, hanem hogy haladok, még akkor is ha néha csak nagyítóval látható a változás. Az új énem felveszi a harcot a szorongásokkal és félelmekkel, megnyílik mások előtt és nem fél sebezhetőnek látszani. Az új énem most tanulja, hogy mondjon nemet, hogyan kérjen segítséget, hogyan szabjon határokat. Az új énem keresi a gyökereit, a kapaszkodókat és az értékeket, amik mentén élni szeretne. Az új énem hálás az életéért, hálás a nehézségekért és a lehetőségért egy új kezdetre. Az új énem legszívesebben megölelné a régit és megnyugtatná, hogy amit érez, az nem szégyen és nincs egyedül.


** Írországban élek, és itt a szülési szabadság hossza rendszerint 6 hónap, amit a munkavállaló megtoldhat további négy hónap fizetés nélküli szabadsággal. Így a maximum idő, amit egy anyuka szülés után távol lehet a munkájától, 10 hónap.